Krisztina Tóth

/Madžarska, 1967

Krisztina Tóth sodi med najbolj brane in priljubljene avtorice na Madžarskem, za svoja dela je prejela številne literarne nagrade. Rodila se je leta 1967. Študirala je kiparstvo in književnost, v času študija je dve leti preživela v Parizu. Živi v Budimpešti. Prevaja francosko poezijo, poučuje kreativno pisanje. Objavila je deset pesniških zbirk in šest proznih del. Roman Akvarij (Akvárium) je bil lansko leto uvrščen na seznam prestižne nemške literarne nagrade Internationaler Literaturpreis. Njena dela so prevedena v več kot petnajst jezikov, med drugim jih lahko prebiramo v nemškem, francoskem, poljskem, finskem, češkem, španskem in švedskem jeziku. V otroški literaturi je nase opozorila z nenavadnimi tematikami, s humornim glasom, ki lahkotno obdeluje tabu teme. Knjiga z naslovom Mamo so operirali (Anyát megoperálták) pripoveduje šolarjem o rakavi bolezni. Glavna junaka Pravljice o pihanju nosu (Orrfújós mese) sta smrklja, ki živita na desni in levi strani nosnice. Navdih za pravljico z naslovom Deklica, ki ni govorila (A lány, aki nem beszélt) je dobila ob posvojitvi hčerke. Junija 2016 je objavila novo pesniško zbirko z naslovom Adapter sveta (Világadapter). http://www.tothkrisztina.hu/blog/language/hu/

ODPRTO PISMO EVROPI 2020 / Krisztina Tóth

Več o knjigi

ZJUTRAJ JE NAJLEPŠE / Krisztina Tóth

Več o knjigi

Pesmi

Dosje / Dosszié

Ni te bolelo? Poslušaš sploh?

Nisem poslušala. S hrbtom na kavču sem gledala, kako

se prebija svetloba skozi barvne kroglice:

kakor v cerkvi, rumeno, modro, rdeče

svinčeno steklo: v stanovanju še nisem videla kaj takega.

Pohiteti sva morala, na peto naj bi prišla njegova mama.

S spuščenimi gatami je priskakal za mano,

čepela sem v kadi, on se je postavil k pipi.

Tudi po mojem je fajn, ob jutrih je najlepše.

Bila sem šestnajst, minilo jih je še šestnajst,

ob meni je stal na rdeči sedemki:

... svinčeno steklo, saj veš, med jedilnico

in dnevno sobo, saj ste ga pustili, kajne?

... sploh ne, tisto je naredil še moj oče,

z barvnimi dosjeji med dvema oknoma,

prinesel jih je iz službe ...

... tu izstopim, bom šla z metrojem.

Zakaj se čudeži zmeraj razkrinkajo.

Miklavž. Štorklje. Zdaj pa še to.

Prevod: Dušan Mukič

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?

Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy

süt át a fény a színes karikákon:

mint egy templomban, sárga, kék, piros

ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.

Sietni kellett, ötre jött az anyja.

Letolt gatyában ugrált ki utánam,

a kádban guggoltam, õ a csaphoz állt.

Szerintem is klassz, reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,

mellettem állt a piros hetesen:

…az ólomüveg, tudod, az ebédlõ

és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?

…dehogy hagytuk. azt még apám csinálta,

színes dossziék a két ablak között,

a vállalattól hozta haza õket…

…én most leszállok, metróval megyek.

Mért leplezõdnek le mindig a csodák.

Mikulás. Gólya. Most meg ez.

Leto sneženj / Havak éve

I.
Prikazujejo se mi šotori kakor votline stanovanja iz otroštva.
Skrivnostno zavetje camera obscura prtov in zaves s svetlobnim prahom.
Podobno je temu, kadar se spominjam tvojega smeha, zob, ust.
Bila je predsoba glasov, oglušim, kadar mislim na tisto leto.
Leto šepetajočih oblek je bilo, leto snega s slepimi oblaki ob zgodnjem večeru.
Vlažno leto je bilo, kratkega božiča, zaprtih oči.
Telesa, duše, ležala sem prepričana, da ne bom vstala.
Bilo je leto bordo pregrinjala, rumeni svetlobni žarek na nabrazdanem steklu.
Sijalo je sonce tistega, ki je videl temo rasti.
Hotela sem, da me zaslišiš, da umreš, sem nekoč hotela.
Bila je govorica cevi, obraz tapete, postelja svetlosti.
V noči vrtinca z lasmi podloženo globoko brezno.
Nag si stal na stopnicah, v vratih, pod prho, v dvigalu.
Bilo je leto joka in drvenja, odpetega plašča, velikega stanovanja na prepihu.
Mislila sem, da ne vem, mogoče sem vedela, samo nisem nikoli verjela.
Bilo je leto sneženj, bele brezsmerne ceste, ničesar drugega.

II.
Kakor blodnje pubertete neskončni zasneženi popoldnevi.
Njihova tišina je pohištvo prespanega reda v mraku.
Jarek med plavimi grički nočnega sneženja.
Kakor luna kroži reflektorski obraz v telesu.
Grenki sokovi potujejo brez cilja zaman.
Rekel si, itak je večni monolog duše.
Vsaka ljubezen je izmišljen govor, pomanjkanje glasu.
Kadar ponovi besede ohlajenega plamena.
Tako dolgo nazaj se je vse zgodilo, geometrija stopnic.
Med škripajočimi drevesi tujega vrta mlin vetrov.
Prazno telovadišče z žlindro, zardelo telo, ki se upogiba.
Stoji na sredini in goni, goni svoje nevidno kolo.
Kaj je imel čas opraviti z nama, kakšno leto je bilo, o jezus.
Dolgih zmrzali, šala, trepalnic, molka.
Odgovorila sem, ne verjamem, danes pa več ne vem.
Bilo je leto sneženj, bele brezsmerne ceste, ničesar drugega.

III.
Ležé, sedé v tišini, temi, spé čakajoč na leta.
Moje življenje kakor pod snegom, kot hiša pod plazom.
Žgala me je trema oddaljenih sob, elektrika tujih obrazov.
Vse, kar nisem, moja hiša je bilo stekleno telo, doneče od sanj.
Zavese ob topljenju ledu, zrcalo možnih usod vsako noč.
Osvetljujoče se okno, kadar se gibljejo, plavajo po stenah in sobah.
Skozi park taleča zemlja, pomešana z barvami nevihte.
Prihaja tema, se usede na klop, smetnjak, streho, cesto, prod.
Koliko let že tu živim, to sem videla vedno iz vseh svojih oken.
Na oblačnem, pegastem, čistem, odrevenelem, nagubanem nebu.
Kako glas golobic iz mojega otroštva zveni v mraku.
Do sedaj je bil balkonski rog za meglo, slišim, niti ne razumem.
Od kod piha čas, kdaj se je začel napolnjevati.
Usihati, ohlajati, obraz zimskega meseca, ljubimca, prijatelja.
Tudi pred njim je že bil navznoter obrnjen slep začetek.
Bilo je leto sneženj, bele brezsmerne ceste, ničesar drugega.

iz madžarščine prevedel Dušan Mukič

I.
Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak.
Terítõk függönyök camera obscurái fényporos titokteli fedezéke.
Arra hasonlít ez mikor felidézem a nevetésed a fogaidat a szádat.
Hangok elõszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre.
Suttogó ruhák éve volt a hóé koraesti vak fellegekkel.
Rövid karácsonyé lecsukott szemü lucskos év volt.
A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel.
Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt.
Napja világított annak ki a sötétet nõni látta.
Azt akartam hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam.
Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya.
Forgószél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan.
Meztelenül álltál a lépcsõházban ajtóban zuhany alatt a liftben.
Sírás és rohanás éve volt kigombolt kabáté huzatos nagy lakásé.
Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

II.
Mint a kamaszkor ténfergései végtelen hólepte délutánok.
Csöndje az átaludt rend bútorai a szürkületben.
Éjjeli havazás kéklõ halmai közt az árok.
Ahogy a hold kering égõ reflektorarc a testben.
Keserû nedvek vándorolnak céltalanul hiába.
Mondtad úgyis a lélek örök monológja.
Minden szerelem képzelt beszéd a hang hiánya.
Mikor egy kihûlt lángnyelv szavait visszamondja.
Olyan régen esett meg minden a lépcsõk geometriája.
Idegen kert nyikorgó fái között a szelek malma.
Kipirult hajlongó test salakos üres tornapálya.
Közepén áll és láthatatlan kerekét hajtja hajtja.
Az idõnek mi dolga volt velünk micsoda év volt jézusom.
Hosszú fagyoké sálé pilláké hallgatásé.
Feleltem nem hiszem mostanra meg már nem tudom.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

III.
Csöndben sötétben fekve ülve várva aludva éveket.
Éltem mintha a hó alatt mint egy lavinalepte házban.
Távoli szobák lámpaláza idegen arcok villanya égetett.
Mind ami nem vagyok álmoktól kongó üvegtest volt a házam.
Függönyök jégzajlásakor lehetõ sorsok tükre minden este.
Kigyúló ablak ahogy mozdulnak úsznak a falakon és szobákon.
Át a parkon az olvadó föld a zápor színeivel elkeverve.
Jön a sötét megül a padon kukán a tetõn úton a kavicságyon.
Hány éve már hogy itt lakom ezt láttam mindig minden ablakomból.
A felhõs varjúfoltos a tiszta dermedt vizü a fodros égen.
Gyerekkoromból gerlehang a szürkületbe hogy szól.
Balkon ködkürtje volt idáig hallom nem is értem.
Honnan fúj az idõ mikor volt az hogy telni kezdett.
Fogyni kihûlni arc téli holdé szerelmesé baráté.
Hogy volt elõtte is befelé nézõ vaksi kezdet.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

/ Havak éve

Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak.

Terítők függönyök camera obscurái fényporos titokteli fedezéke.

Arra hasonlít ez mikor felidézem a nevetésed a fogaidat a szádat.

Hangok előszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre.

Suttogó ruhák éve volt a hóé koraesti vak fellegekkel.

Rövid karácsonyé lecsukott szemü lucskos év volt.

A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel.

Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt.

Napja világított annak ki a sötétet nőni látta.

Azt akartam hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam.

Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya.

Forgószél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan.

Meztelenül álltál a lépcsőházban ajtóban zuhany alatt a liftben.

Sírás és rohanás éve volt kigombolt kabáté huzatos nagy lakásé.

Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem.

A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

II.

Mint a kamaszkor ténfergései végtelen hólepte délutánok.

Csöndje az átaludt rend bútorai a szürkületben.

Éjjeli havazás kéklő halmai közt az árok.

Ahogy a hold kering égő reflektorarc a testben.

Keserű nedvek vándorolnak céltalanul hiába.

Mondtad úgyis a lélek örök monológja.

Minden szerelem képzelt beszéd a hang hiánya.

Mikor egy kihűlt lángnyelv szavait visszamondja.

Olyan régen esett meg minden a lépcsők geometriája.

Idegen kert nyikorgó fái között a szelek malma.

Kipirult hajlongó test salakos üres tornapálya.

Közepén áll és láthatatlan kerekét hajtja hajtja.

Az időnek mi dolga volt velünk micsoda év volt jézusom.

Hosszú fagyoké sálé pilláké hallgatásé.

Feleltem nem hiszem mostanra meg már nem tudom.

A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

III.

Csöndben sötétben fekve ülve várva aludva éveket.

Éltem mintha a hó alatt mint egy lavinalepte házban.

Távoli szobák lámpaláza idegen arcok villanya égetett.

Mind ami nem vagyok álmoktól kongó üvegtest volt a házam.

Függönyök jégzajlásakor lehető sorsok tükre minden este.

Kigyúló ablak ahogy mozdulnak úsznak a falakon és szobákon.

Át a parkon az olvadó föld a zápor színeivel elkeverve.

Jön a sötét megül a padon kukán a tetőn úton a kavicságyon.

Hány éve már hogy itt lakom ezt láttam mindig minden ablakomból.

A felhős varjúfoltos a tiszta dermedt vizü a fodros égen.

Gyerekkoromból gerlehang a szürkületbe hogy szól.

Balkon ködkürtje volt idáig hallom nem is értem.

Honnan fúj az idő mikor volt az hogy telni kezdett.

Fogyni kihűlni arc téli holdé szerelmesé baráté.

Hogy volt előtte is befelé néző vaksi kezdet.

A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

/ Kelet-európai triptichon

Nevünket mondja a hangosbemondó

és mi felpattanunk. Nevünket

rosszul írják és rosszul ejtik,

de mi készségesen mosolygunk.

A szállodákból elhozzuk a szappant,

az állomásra túl korán megyünk.

Nehéz bőrönddel, bő nadrágban

mindenütt ténfereg egy honfitársunk.

Velünk mennek a vonatok rossz irányba,

és ha fizetünk, szétgurul az apró.

Határainkon félünk, azokon túl

eltévedünk, de felismerjük egymást.

Felismerjük a világ túlfelén is

a lámpaláztól átizzadt ruhát.

Alattunk áll meg a mozgólépcső, szakad le

a teli szatyrok füle, és mikor

távozunk, megszólal a riasztó.

Bőrünk alatt, mint egy sugárzó ékszer

ott a bűntudat mikrochipje.

II.

Tudom, hol laksz, ismerem azt a várost.

Ismerem azt a fekete vízesést.

Anyád a tetőre járt napozni,

nyáron a bányatóban fürödtetek.

Ismerem azt a láb nélküli embert

aki a kapualjban lakik,

ismerem azt az országot, ismerem

vonatait, sírását, klór egét,

savas esőit, lassú havazását,

túlöltöztetett, sápadt csecsemőit.

Tudom, hol laksz. Hiába élsz akárhol,

csonkolt akácok szegélyezte út

kísér álmodban, hogyha hazagondolsz.

Ünnep múltán, mikor mint túl nehéz

halottat, lábánál fogva vonszolják a fát,

megállsz, nézed, ahogy többihez lökik.

Tudom, mit látsz. Emberi testek kusza halmát

kinyújtott, sárga karjukon egy-egy

ottfelejtett ékszerrel: kék-arany

kifosztott szaloncukorpapírral.

III.

A nevem Alina Moldova.

Kelet-Európából jöttem,

magasságom170 centiméter,

várható életkorom 56 év.

Fogaimban amalgámtömést,

szívemben öröklött szorongást hordok.

Angolomat nem értik,

franciámat nem értik,

akcentus nélkül

csak a félelem nyelvét beszélem.

A nevem Alina Moldova.

Szívbillentyűm őrizetlen sorompó,

ereimben mérgek keringnek,

várható életkorom 56 év.

Tíz éves fiamat elbírom,

szerzek lisztet, mozgó vonatra szállok.

Megüthetsz, rázogathatsz,

csak a fülbevalóm zörög,

mint levált alkatrész

a még forgó motorban.

/ Küld egy mosolyt

Múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem.

Vannak ilyen napok amikor minden úgy emlékeztet.

Valaki valakire leszállsz elébekerülsz mégsem.

De ez egy másik év ami múlt folyton nem létezhet.

Egy régi osztálytársam is szembejött ugyanúgy még gyerekként.

Különben sose hittem el hogy mi is egyszer.

Istenem mennyire mennyire szerettem volna melléd.

Ott állsz a metrón és puff egyszercsak megöregszel.

Szoktam gondolni rá mit szólna egymáshoz ez a két test.

Hogy milyen lehet az illatod biztos ma már más.

Hogy vajon tudna-e szólni egymáshoz ez a két test.

Ahol a kisfiam született van egy vékonyka vágás.

Valahogy szélesedik a csípőm is nem tudom mire vélni.

Ezt az egészet nem boldogít igazán nem is fáraszt.

Különös volt abba a másik arcba belenézni.

Idegen szemeiddel láttad ugye idegen számat.

***

Néha megijedek ha megszólalok meghallom az anyámat.

Múltkor a moziban a tükörből szinte rám szólt.

Ahogy a szappant fogta hirtelen az az érzésem támadt.

Mire volt jó az a sok szaros év hogy kár volt.

Sőt a férfi akivel élek vele is bizonyos hangsúlyokban.

Meg a kutyánk főleg a nézésében de tényleg.

Az anyámmal az előbb különben nem túloztam.

De látod nem is tudom ezekről mért beszélek.

Utolsó karácsonyom volt gyerekként kaptam egy macskát.

Egy közért mellett laktunk hó volt forgalmas úton.

Meglátott futott elém akkor szaladt át.

Hányadszor kéne annyi mindent megtanulnom.

Mielőtt akár egy kavics gesztenye egy falevél is.

Azt válaszolnád éppen ezért és lehet ebben.

Valami hogy én aki láttam és tudom én is.

Hülyeség mondom a teremtés strébere lettem.

***

Tavaly ősz elején amikor beköltöztünk ebbe a házba.

Minden csupa higító festék meg csupa por volt.

Vártuk megváltozik a szag a lélegzetünktől hátha.

Aztán egyre hűvösödött nem is emlékszem hogy volt.

Egyszercsak nem lehetett már reggelenként a teraszra.

Kiültél vitted a kávét és fázni kezdtél kabát.

Nélkül nélkül az üres helyeket hogy belakja.

Valahogy elrendezi ez ember feltalálja magát.

Olyan furcsa ez a mai fény mint egy távoli évszak.

Mintha valaki más lennék vagy inkább valahol máshol.

Be is mentem egy kardigánért hiába még csak.

Nem is színekből inkább a levegő állagából.

Tudni nem a nyár rajzolódik ez az ősz arca.

Szájforma rozsdafolt hallgat nézd a levélen.

Bámul a kisfiam régről csecsemőszemű macska.

Szélcsend vékony füstjele nézem nézem.

Pes / Kutya

Videti je bil kot gruda zemlje, kot snežna
gmota, kotaleča se s pobočja, ko topi se sneg.
Mračilo se je, nič drugega se ni videlo,
samo kositrna polja, okno je bilo zarošeno,
ko sva se bližala, se je zdelo, da se premika,
kot če bi plašč dvigoval rokav,
ki ga štoparjeva senca meče na rob ceste,
medtem ko čeznjo pogledujejo žarometi.
Zdaj se je prikazala, zdaj izginila, ampak vsi vozniki
so naredili ovinek, ko so se ji bližali,
gledala sem bankino, kje je,
in naenkrat je bila tam. Kot telo, ki se pogreza,
prednji nogi sta se opirali v blato,
kot bi hotel naprej, dvignil je smrček v veter,
gornji del je oprezal. Toda za njim, videla sem,
se je spodnji del razvlekel in razmazal v zdriz.
Iz krvave dlake je štrlela zadnja noga,
trzala je v enakomernem, mučnem ritmu,
polovica psa je sedela, gobec je imel odprt,
iz njegovih oči sem razbrala, da je vse videl.
Kričala sem, ustavi se, postavi se na stran,

rotila sem te, odreši ga, povozi ga, karkoli,
ali naj bo končno za nami nekdo,
ki bo zapeljal čezenj. Kaj pa je treba storiti?!
Kaj je treba storiti? – si dvignil glas,
kaj hočeš od mene?! Kaj sploh hočeš od mene?
Hotela sem, da se ustaviš in ga ne pustiš tam,
če si ga že našel, ali ga vzameš s sabo ali ga ubiješ.
Pes je bil ves teden med nama.
Pomislila sva, doma bi bilo vendarle bolje.
Kot da sva bila midva, ki sva ga vrgla na cesto,
in bi se ga morala ves čas ogibati z besedami.
Toda kljub temu si nisem mogla ne želeti, da se zvečer
ne bi nagnil nadme: gledala sem tvoje napete roke,
poskušala sem ne misliti na telo,
kako se opira na robu jarka,
na ritmično gibanje,
medtem ko tvoje oči zrejo v daljavo in molčijo,
koliko, koliko srditega odrekanja
je tudi v tem, kako se ljubiš,
ko me vprašaš, kaj sploh hočeš od mene,
medtem ko tolčeš po volanu in me sploh ne pogledaš,

za tvojo ramo pa je videti pokrajino
v pršečem dežju in s krvavo zimskim nebom.

Prevod: Gabriella Gaál, Andrej Brvar in Milan Vincetič

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor

hegyoldalról leomlott hókupacnak.

Sötétedett, nem látszott más a tájból,

csak ónos földek, párás volt az ablak,

ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,

mintha egy kabát emelgetné a karját,

egy árnyékstoppos az útszélre dobva,

amin fényszórók tekintete hajt át.

Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban

odaérve mindenki kerülőt tett,

nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,

és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,

a mellső két láb támaszkodott a sárban,

mintha indulna, orrát a szélbe tartva,

a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,

péppé roncsolva terült szét az alja.

A véres szőrből kiálló hátsó lába

egyenletes, kínos ütemre rángott,

ült a fél kutya, nyitva volt a szája,

és láttam a szemén, hogy mindent látott.

Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,

könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,

vagy legyen mögöttünk már valaki végre

aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!

Mit kell csinálni? – emelted föl a hangod,

mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?

Azt akartam, hogy állj meg és ne hagyd ott,

ha megtaláltad vagy vedd fel, vagy öld meg.

Egész héten ott volt a kutya köztünk.

Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.

Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,

és szavakkal kéne kerülgetni folyton.

De mégse tudtam nem akarni, hogy este

fölém hajolj: feszülő karodat néztem,

próbáltam nem gondolni a testre,

ahogy ott támaszkodik az árokszélen,

arra az ütemes mozgásra, miközben

a szemed a távolba néz és nem felel,

hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás

van abban is, ahogy szeretkezel,

ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem,

miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,

és látni a vállad mögött a szitáló esőben

ázó tájat a véres, téli éggel.

/ Turista

A városba, ahová nem jöttél velem,

este érkeztem. Mindenki haza tartott:

zárt arcú nők, jól fésült férfiak.

Ordított rólam, hogy idegen vagyok

és hullafáradt.

Dupla ágy volt,

de a párnára csak egy cukrot tettek.

Még a recepción

felhívták figyelmemet a széfre.

Tűnődtem, mit tehetnék bele,

amit aztán itt hagynék emlékbe, valamit,

ami lezárhatatlan, drága,

és onnantól fogva hogy kell élni majd,

hogy minél hamarabb

elfelejtsem a kódot.

A városban, ahová nem jöttél velem,

hűvösebb volt, mint otthon. Szeles utcák

hosszán át ténferegtem, folyton a kijelzőt lesve.

Egy kínai bolt polcai között

eltöltöttem egy órát. Az árus gyanakodva

figyelt a pénztárgép mögül.

Ordított rólam,

hogy idegen vagyok és

hullafáradt.

„How fragile we are”,

dünnyögte Sting a rádióban,

fizettem, keresgéltem az aprót.

A robot, ami a poggyásztartót kibírta,

otthon azonnal tönkrement.

Forgott maga körül, hanyatt dőlt

a szőnyegen, és nézett csak, mintha

-ahogy a fiam mondta az elemre-

kiszedték volna a szívét.

Pedig ha jöttél, sose volt jó.

Egy másik városban hirtelen

seb nőtt a szádon éjszaka.

Nem jutott eszünkbe, angolul mi a herpesz.

Csücsörítettél, mutogattál a patikában a szádra,

áthajoltál a pulton, mint egy Rómeó.

A köpenyes nő végre megértette,

viszolyogva szolgált ki minket.

Egy harmadik városban eldugult a vécé,

néztük a kagylót a kölcsönlakásban. Állt a szar,

mint egy lapuló állat farka vége.

Lehúzáskor az állat hörgött,

nem mertük tovább ingerelni.

A portugál szerelő kérdezte, honnan jöttünk,

talán latolgatta, van-e ott vízöblítés,

billenőkaros tartály, ilyenek.

Ha nem érzed, hogy megvetnek, épp becsapnak

- mondtad este az ágyban. Szerelőkről

beszélgettünk, szeretkezés helyett.

A várost, ahová nem jöttél velem,

hamar bejártam. Főterén díszes óra

mérte a veled nem töltött időt.

A szállodai a liftben

hosszan bámult egy laptopos férfi,

reggeli arcszesz illat lengte be.

Szerethetnék akárkit, csak ne téged-

gondoltam akkor. Sétálhatnánk,

ügyetlenül tartaná az esernyőt,

én azt hazudnám, hogy otthonról te hívsz,

pedig csak az egyenlegemet küldték.

Kifogytam teljesen

mindenemből, mint az érvekből, lógott rajtam

túl bő ruhám, az életem.

Ordított rólam, hogy idegen vagyok

és hullafáradt.

A kávégépen rossz gombot nyomogattam,

hátrahőköltem, kicsapott a gőz,

sehol nem volt egy tiszta asztal.

A várost, ahová nem jöttél velem,

bevetették esővel. Három év

kellett, hogy visszatérjek.

Azóta felmagzott a zápor:

áttetsző szárak közt ernyővel vágva

ösvényt, eljutottam a boltig.

Alig cserélődött az árukészlet.

Vettem egy pénztárcát és a régit,

amit te is ismertél még,

a szálloda melletti parkolóban

egy konténerbe dobtam. Senki sem

látta, mégis úgy éreztem magam,

mint egy zsebtolvaj, aki meglopott

valakit, aki nincs is itt a versben,

csaló, aki gurulós bőröndjével továbbáll

kifizetetlen múltját hátrahagyva.

A várost, ahová nem jöttél velem,

számon tartom, mint hiányhelyet.

Hány hely volt nélküled azóta!

Tulajdonképpen neked köszönhetem,

hogy profi turista lettem az életemben,

átkelek évből-évbe, sohasem

elfelejtve, hogy egyszer mindenhonnan

haza kell menni.

Addig is

egy jó térképpel elboldogulok,

eljutok bárhová, álmatlan éjszakákon

emlékek zsúfolt sikátoraiban bolyongok,

eszembe jut egy régi élet kontinense,

ahol egy elsüllyedt fürdőszobában, mint öreg,

sértett punk, fehér hajába száradt krémmel

a csempének fordulva ácsorog

a hülye elektromos fogkeféd.