Bilo je čudno poletje, v podobi gozdnega drevja
je stekla mimo nas vsa Germánija.
Prestrašene vode so si stiskale
drobne kapljajoče roke
in se oprijemale lesnega plovja –
zaprto v mrtve ladijske trupe,
si je utrlo pot vse do morja.
Nekoč je stal rdeč most, res čudovit,
potem so na njegovo mesto zgradili belega,
bil je čas miru, morda celo pretirano
prepričljivega in bohotnega, in glej:
nenadoma je začela pred mostom
bíti in bôsti v oči velika
pošast.
Bilo je zlovešče poletje,
gnil, deževen čas pred zatonom dobe,
v bare so vabili samo še
orkestre razglašene slave,
po kinih pa so, kot po pravilu v takem času,
vrteli uspešno, brez vsake podpore,
vesoljske filme.
Lesno plovje je bilo kot vreča,
ki se zvrne na glavo in steče
skozi lastna usta – po Donavi
iz Črnega gozda, kjer so se pazniki,
bistri sivo-vranji majorji,
tu in tam bolščé zazrli v ljudi,
stoječe na bregu, odprtih ust.
Prevod: Marjanca Mihelič
Furcsa nyár volt, erdők
Képében lefolyt előttünk egész Germánia.
Ijedt vizek kapaszkodtak a fákban,
Egymás apró csepp-kezét szorították –
Halott hajótestekbe zárva
Tették meg az utat a tengerig.
Volt egyszer egy piros híd, gyönyörű,
S a helyére fölépült egy fehér,
Békeidő volt, talán túlságosan is
Hihető, és elburjánzott, és tessék:
A hídfőnél állva lett végignézve-látva
A szörnyűség.
Baljóslatú nyár volt,
Korszakhatár előtti rohadt, esős idő,
A bárokba csupa rossz nevet viselő
Zenekar kapott meghívást,
S a mozikban, mint ilyenkor rendesen,
Tartás nélkül tenyészett az űrfilm.
Akár egy zsák, ami kifordul, és kiömlik
A saját száján: a Dunán
Feketeerdőnyi volt az uszadékfa,
Okos dolmányosvarjú-őrnagyok
Vigyáztak ott, s a tátott szájjal
Álló, elmaradó népekre néztek néha.
