Kolikšna je razdalja med
željami dveh ljudi,
gospod, vas ne zanima?
Smejite se, saj sploh ne veste,
kako daleč je Magadan.
Ko bi midva
vseeno odšla,
bi jaz gledala led,
vi pa neskončnost,
taka bi se zrcalila
v gladko zamrznjeni
Sibiriji.
Taka, kot sva tudi sicer:
jaz nepremična,
vi pa kot nekdo, ki
je brez konca.
Skupaj bi stopila
na led Bajkalskega jezera,
da bi zaslišala,
kako poka.
In tudi v tem kratkem
času bi lahko živela
veliko srečnejša.
In to je pri tem
najostudneje,
se vam ne zdi?
Da se človek ne more
odtrgati ali ločiti
od tega gnilega sveta,
vedno ostane v njem.
Vi bi me držali za roko,
jaz bi vam poljubljala usta,
lahko bi bila
čisto srečna,
če okoli naju ne bi bilo
sveta.
Tudi v tem kratkem času
sem bežala pred vami
in čakala, se ozirala,
ali me dohajate.
Vaše dolge noge
je težko premagati,
in enako težko je gledati
vaše svetle oči, gospod.
Ko hodite po ulici,
se vidi, kako
zbirate sence za
sabo.
Vidite, na koncu sem vas
vseeno vzljubila.
Borila sem se zaman.
Res je, videli ste veliko vojn,
točno veste,
koliko premikov je potrebnih
za predajo.
Človek je lahko še tako pameten,
proti pravemu cilju izstreljena
ostra beseda vedno zadene v polno.
In vi ste streljali name, gospod.
Cel rafal,
veselo pojoč strelski vod se vam
je skrival v prsnem košu.
Jaz pa sem bila čipkasto naluknjana.
Tako stojiva,
tu na robu Bajkalskega jezera,
na poti v Magadan.
Gledate me, vabite, naj grem,
jaz pa si ne upam stopiti na led.
Skoraj žvižga, medtem ko poka
pod vami.
Človek svojo pravo težo
pridobi
z bolečino, ki
jo nosi s sabo.
Če bi se držala za roke in stopila
na pokajoč led
Bajkalskega jezera, bi se lahko
vse udrlo
Več mesecev mi niste dali časa,
zdaj pa mi z nasmeškom pravite,
naj stopim na led, čakate me.
Češ, ne boste čakali v neskončnost,
naj stopim, vseeno, kako počasi.
Pa vendar bi lahko povedala,
kako lepega vas vidim:
všeč mi je vaša svetla brada,
kako sivite, kako vitki ste.
Kako čudno, da lahko tako
lahko, sloko telo
pusti tako globoke sledi.
V vaših sledeh se nabirajo
dežne kaplje.
In vidite, blato in luže so
tu, v mojem prsnem košu.
Pravijo,
da v nas mnogi uhodijo
pot.
Vem, dolga je pot do Magadana.
In že zdaj mi zmanjkuje diha.
Jutra mi poskušajo
vsak dan zlomiti vrat,
noč me vrže iz sebe,
in skakaje obkrožam
reže zdrobljenega časa:
življenje je tanko, zaman plešemo,
na koncu noga stopi v ledeno vodo,
gospod, našli boste pot domov.
Trmasto vas gledam,
vaš obraz, kako se ves čas
smejite.
Povejte, kaj le boste
počeli doma s srcem, ki
ste ga iztrgali iz mene?
Ga boste narezali z ostrim nožem?
Ali čipkasto naluknjali
in dali na okno?
Bo ležalo nekje v vašem
neurejenem stanovanju
med razmetanimi papirji?
Kako lepo, res,
tako je prav, vi to veste.
Vsaj nekaj bo ostalo
tam od mene, česar
sploh ne boste opazili,
a vas bo spremljalo
povsod.
Prevod: Gabriella Gaál
Vajon mekkora távolság van
két ember vágyai között,
nem érdekli, uram?
Csak nevet, mit tudja maga,
Magadan milyen messze van.
Tudja, ha mégis
elmentünk volna,
én a jeget nézném,
maga a végtelent,
így tükröződnénk
abban a simára fagyott
Szibériában.
Épp, ahogy vagyunk egyébként:
én mozdulatlan,
maga meg mint akinek
soha nincs vége.
Rálépnénk együtt
a Bajkál-tó jegére,
hogy hallgassuk,
hogy reped.
És élhettünk volna
ez a kevés idő alatt is
sokkal boldogabban.
És ez ebben ez
a legocsmányabb,
nem gondolja?
Hogy az ember nem tud
kiszakadni vagy leválni
erről a rothadó világról,
mindig benne marad.
Maga fogná a kezemet,
én csókolnám a száját,
és így egész boldogan
meglehettünk volna,
ha nincs körülöttünk
a világ.
Ez a kevés idő alatt is
maga elől futottam
és vártam, néztem hátra:
vajon utolér-e majd.
A maga hosszú lábait
nehéz legyőzni,
és épp ilyen nehéz nézni
a világos szemeit, uram.
Ahogy az utcán jár,
látni, hogy húzza
maga mögé mind
az árnyékokat.
Látja, végül mégiscsak
megszerettem magát.
Hiába harcoltam.
Igaz, sok háborút látott,
pontosan tudja,
hány mozdulatból kell állnia
egy kapitulációnak.
Az ember lehet bármilyen okos,
egy-egy jó cél felé kilőtt
éles szó mindig telibe talál.
És maga lőtt rám, uram.
Egész sortűz,
vidáman daloló kivégző osztag
bújt meg a mellkasában.
Én meg csipkésre lyukadtam.
Hát így állunk,
itt a Bajkál-tó szélén,
útban Magadanba.
Néz engem, hívogat, hogy menjek,
én meg nem merek rálépni a jégre.
Szinte fütyül, ahogy reped
maga alatt
Az ember pont attól
nyeri el az igazi súlyát,
hogy hurcolni való
fájdalma van.
Talán tényleg,
ha kézen fogva rálépnénk ketten
a Bajkál repedő jegére,
minden összeroppanhatna.
Hónapokig nem adott időt nekem,
most meg mosolyogva mondja,
hogy lépjek a jégre, vár rám.
Na, nem fog a végtelenségig várni,
de lépjek, mindegy, milyen lassan.
Pedig elmondhattam volna,
milyen szépnek is látom magát:
tetszik a szőke szakálla,
ahogy őszül, ahogy sovány.
S milyen furcsa, hogy egy
könnyű, vékony test
mégis ilyen mély nyomokat hagyhat.
A talpa nyomában gyűlnek
az esőcseppek.
És látja, sár és tócsa van,
itt, a mellkasomban.
Azt mondják,
sokan taposnak ki bennünk
egy-egy utat.
Tudom, hosszú az út Magadanig.
És már most nem bírom szusszal.
A hajnalok mindennap
megpróbálják kitörni a nyakam,
kivet magából az éjszaka,
és ugrálva kerülgetem
a szilánkosra tört idő lékjeit:
vékony az élet, és hiába táncolunk,
végül minden láb jéghideg vízbe lép,
hazatalál, uram.
Makacsul nézem magát,
az arcát, ahogy folyton csak
nevet.
Mondja, mégis
mit csinál otthon azzal a
belőlem kitépett szívvel?
Éles késekkel csíkokra vagdalja?
Vagy csipkésre lyuggatja,
és az ablakba teszi?
Vagy a feltúrt lakásában
kallódik valahol,
szétszórt papírlapok között?
De szép ez, igen,
így jó ez, tudja maga.
Legalább marad ott
belőlem valami, amit
nem is vesz észre,
de elkíséri majd
mindenhova.
