Ezért hoztalak Firenzébe –
mutatott apu Boticelli Vénuszára.
Ilyen volt apád, mikor elvett –
állt meg anyu a Dávid szobor előtt.
Tíz évesen csak mászni szerettem,
tornyokra, romokra, sziklákra,
loholtam a csigalépcsőkön felfelé,
és körbe-körbe a dómkupolában.
Hisz apu teljesen más, gondoltam,
öregebb, kövérebb, szőrösebb,
de én ilyen leszek, ha nagy leszek.
Apu máig idézi döbbent arcomat: Ezért?
Viszont ha a Dávid szobrot látom,
kamaszosan zavarba jövök.
Zaradi te sem te peljal v Firence –
je oče pokazal na Boticellijevo Venero.
Tak je bil tvoj oče, ko me je vzel –
se je mati ustavila pred kipom Davida.
Desetleten sem se rad plazil le
po stolpih, ruševinah, skalah,
tekal sem gor po polžastih stopnicah
in v krogu po kupoli katedrale.
Saj je oče popolnoma drugačen, sem si mislil,
bolj star, debel, bolj kosmat,
toda jaz bom tak, ko bom velik.
Oče se spomni mojega začudenja: Zaradi te?
A ko vidim Davidov kip,
se pubertetniško zmedem.
Prevedla Gabriella Gaál